Hosszú lesz, és nem tudom, honnan kezdjek neki.
A választások után rögtön megkezdődött a Tisza szigetekben a szétesés, a mienkben is, először arra gondoltam, hogy egyszerűen az ún. poszt-kampány szindrómában szenvedünk… megnyertük a választást, nem is kicsit, hanem nagyon, és hirtelen nincs mit csinálni… volt egy igen erős közös cél, fix határidővel, egyénekre lebontható konkrét feladatokkal, mérhető sikerélményekkel, egyebekkel, amely egy hatalmas mágnesként irányba rendezett és irányban tartott mindenkit hónapokon keresztül. Április 12-én este ez a hatalmas mágnes hirtelen megszűnt, az eddigi harci morált és adrenalint hirtelen nyugalom és üresség váltotta fel, a megválasztott politikusok, vezetők és tisztségviselők teljesen lekötik magukat parlamenti munkával napi 12-16 órában, és úgy éreztük, hogy magunkra maradtunk, beletettünk a kampányba egy csomó melót és most mellőzve vagyunk. Csoportdinamika szempontjából megközelítve: amíg volt egy erős közös cél, addig mindenki félretette a kisebb-nagyobb sérelmeit, konfliktusait és problémáit, amelyek most felszínre kerülnek.
Azok, akiknek az volt a dolguk, hogy a választások után elkezdjék a parlamenti munkát, valóban elkezdték a parlamenti munkát. És sokan közülük egyik napról a másikra olyan munkaterhelést kaptak a nyakukba, amelyet kívülről szerintem nagyon nehéz elképzelni. Napi tizenkét-tizenhat óra munka, új intézmények, új szabályok, új feladatok, folyamatos döntések, olyan problémák tömege, amelyekhez korábban talán soha nem kellett hozzászólniuk. Semmire nem jutott idejük.
Mi pedig, akik a kampány alatt pontosan tudtuk, mit kell csinálnunk, egyszer csak ott álltunk sokkal több szabad kapacitással és sokkal kevesebb egyértelmű feladattal. A feszültség pedig elkezdett nőni. Én akkor azt hittem, hogy csak kimerültünk, pár hét alatt kipihenjük a kampányt, és majd jobb lesz. De nem lett jobb. Igazából csak sok időnk lett és sokan elkezdtek gondolkodni mindenféléről. Mi lesz velünk, akik ennyit dolgoztunk? Most már nincs szükség ránk? A politikusok bementek a Parlamentbe, mi pedig itt maradtunk? És mivel nem kaptak válaszokat, elkezdtek válaszokat gyártani a kérdéseikre.
És itt kezdődött valami más is. Nem csak általános bizonytalanság, nem csak kampány utáni fáradtság és sértettség, hanem lassan elkezdtünk egymásnak és a képviselőnknek is feszülni. Végül ebből egy szigetszakadás lett, és a saját leegyszerűsítő megfogalmazásomban kialakult egy radikálisabb és egy türelmesebb csapat. Persze ez nyilván nem volt ennyire fekete-fehér, az emberek nem két dobozba pakolhatók, de szerintem az egyik fő törésvonal valóban a türelem kérdése volt.
Az egyik oldalon ott volt az igény arra, hogy most már végre történjen valami. Miért nem csap oda a képviselő? Miért nem szól oda keményebben? Miért nincs még börtönben az a polgármester? Miért nem rúgták még ki amazt? Miért nem csináltak még rendet? Ha már megnyertük a választást, akkor most már miért nem történik minden azonnal?
A másik oldalon pedig valahogy az volt a vezérfonal, hogy egy pillanatra álljunk meg, pihenjünk meg. Mi úgy éreztük, hogy nem földesurat cseréltünk egy feudális államban. Nem azért dolgoztunk hónapokon keresztül, hogy az egyik hatalom embereit lecseréljük a sajátjainkra, aztán az új földesúr majd eldönti, kit kell másnap börtönbe vinni és kinek kell “odacsapni”. Jogállamot szeretnénk. És a jogállam néha idegesítően lassú.
A jogállamban nem azért kerül valaki börtönbe, mert elegünk van belőle, hanem azért, mert valaki kivizsgál valamit, bizonyítékot gyűjt, eljárást indít, ügyészségi és bírósági döntések születnek. Egy képviselő nem foghatja a telefonját, és nem adhatja ki az ukázt, hogy holnap reggel vigyék el a polgármestert, akit egyébként esetleg ő maga is utál, de ettől még munkakapcsolatban vannak.
És szerintem ez az egyik legnehezebb mentális átállás, ami előttünk állt és most is előttünk áll.
Évekig azt szoktuk meg, hogy a politika egy nagyon egyszerű erkölcsi térben működik: vannak a rosszak, akik mindent elrontottak, és vannak azok, akik majd végre rendet tesznek. Ha valami rossz történik, azt meg kell büntetni. Ha valaki korrupt, azt el kell vinni. Ha valaki hazudik, azt le kell leplezni. Ha valaki lopott, azt börtönbe kell zárni. Csakhogy egy jogállam nem így működik. Egy jogállam egyik legfontosabb tulajdonsága pontosan az, hogy még akkor sem azt csinálhatjuk, amihez pillanatnyilag kedvünk van, amikor történetesen a mi oldalunk van hatalmon.
Mindegy is, végül szó-szót követett, aztán megtörtént a szigetszakadás, mint annyi más sziget esetén az országban, a tagok egy része itt maradt, egy rész átment egy másik szigetbe, de igazi megnyugvás nem történt. A meglátásom szerint azért, mert sok szigettag habitusa nagyon jó volt a kampány során, amikor volt egy nagy közös ellenség, volt egy irány, amerre ment a düh. Volt egy mondat, amelybe bele lehetett tenni minden frusztrációt: Orbán takarodj.
Dühös vagy? Orbán takarodj.
Eleged van az egészből? Orbán takarodj.
Tehetetlennek érzed magad? Orbán takarodj.
Nem érzed, hogy számít a véleményed? Orbán takarodj.
Ez egy rendkívül egyszerű és érzelmileg nagyon hatékony politikai szerkezet. Viszont most a Fidesz egy járókerettel közlekedő hurutosan köhögő párt lett, amelyikbe egyszerűen nincs szívünk már belerúgni, a Mi Hazánk nem igazán zavar vizet, a nép a győzteshez húzott, 60-70 százalékos támogatottsága van a Tiszának, viszont egy csomó emberben meg ott van a frusztráció, amit eddig ki tudott magából adni egy jól irányzott “Orbán takarodj” kiáltással és most nincs célpont.
Ezért nekiálltunk magunkra lőni, felemészteni magunkat, mint egy autoimmun betegség, apróságokon megy vérre menő vita, most épp azon, hogy ki lett az NVVH választott vezetője és miért.
Pedig itt szerintem érdemes lenne egy pillanatra hátralépni, mielőtt újabb virtuális máglyát építünk. A rendelkezésre álló információk alapján nem arról volt szó, hogy valaki egy alkalmatlan haverját egyszerűen betolta egy fontos pozícióba. Körülbelül száz jelentkező közül kiválasztották a három legerősebb jelöltet. A három jelöltet egy nyolcfős, jogászokból álló bizottság órákon keresztül hallgatta meg, majd szavazott és kiválasztotta azt, akit az adott szempontok alapján a legalkalmasabbnak tartott. Nem tudom, milyen szempontok alapján kapott végül Unger Anna több szavazatot, és valószínűleg a legtöbben, akik most a nevét szidják vagy éppen védik, szintén nem tudják. De azt igen, hogy nem egyedül döntött valaki a szobája sarkában, és azt is, hogy három erős jelölt közül csak egy nyerhetett. Attól, hogy valaki nem a mi személyes kedvencünk, még nem feltétlenül történt hiba.
A másik két jelölt is jó volt. Sőt, valószínűleg pont azért kerültek be a végső háromba, mert mindhárman alkalmasak voltak a feladatra. Egy ilyen kiválasztásnál nem szükségszerűen arról van szó, hogy van egy tökéletes ember és kettő alkalmatlan, hanem lehet, hogy három nagyon jó jelölt között kellett dönteni olyan szempontok alapján, amelyeket egy többórás személyes meghallgatás során sokkal jobban meg lehet ítélni, mint egy névből, egy korábbi Facebook-posztból vagy egy internetes pletykából. Lehet, hogy Unger Anna végül beválik, lehet, hogy nem. Ha nem válik be, akkor majd változtatnak. Az NVVH nem egy ember lesz, hanem egy intézmény, amelynek fel kell épülnie, emberekkel, szabályokkal, feladatokkal és egy egész szervezettel. Talán adjunk neki néhány hónapot, mielőtt máris megállapítjuk, hogy az egész elbukott és épül a Fidesz 2.0.
És közben valahogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról is, hogy a TISZA az elmúlt néhány hónapban egy csomó olyan dolgot megcsinált vagy legalábbis elindított, amelyekről korábban azt mondták, hogy lehetetlen lesz. Felépítettek egy parlamenti frakciót és működő politikai szervezetet, képviselők és stábok kezdtek el ténylegesen dolgozni, intézményeket kell felépíteni, a választási ígéretek egy része pedig már nem kampányszlogen, hanem konkrét feladat és végrehajtandó döntés. De úgy tűnik, egyeseknek ez valahogy kevésbé izgalmas, mint egy újabb jó kis konfliktus. Mintha nem az lenne az érdekes, hogy működik-e végre valami, hanem hogy kit lehet számon kérni, kire lehet haragudni és melyik új ügyre lehet rávetíteni az összes felgyűlt dühöt.
Mert szerintem sokakban még mindig ott dolgozik az igény egy olyan egyszerű, érzelmileg egyértelmű politikai helyzetre, mint az volt, hogy “Orbán takarodj”. Kell valaki, akire lehet haragudni. Kell valami, amitől egyértelműen fel lehet háborodni. Kell egy gonosz ember, egy egyértelmű áruló, egy bűnös, akire rá lehet mutatni, és akkor megint összeáll az érzelmi világ: mi itt vagyunk, ő ott van, vele baj van, ellene tenni kell valamit.
És itt jön az a pont, ahol nekem személy szerint most kezd nagyon nehéz dolgom lenni.
Mert hivatalosan nincs olyan, hogy “szigetvezető”. Nincs kinevezésem, nincs hatásköröm, nincs fizetésem, nincs jogom bárkit utasítani vagy fegyelmezni. Papíron nagyjából ugyanaz vagyok, mint mindenki más: egy önkéntes, aki annak idején valahogy több feladatot vállalt magára a kelleténél, megszervezett ezt-azt, aztán megszokta a társaság, hogy ha valami történik, akkor esetleg én is megpróbálok vele kezdeni valamit, így léptem felfelé a “ranglétrán”, aztán a szigetszakadás után a nyakamba hullott mindez.
Ha baj van, sokan hozzám fordulnak. Ha összeveszünk, azt várják, hogy én próbáljam meg elsimítani. Ha elszabadul egy vita, próbáljam mederben tartani. Ha valaki azt érzi, hogy nincs meghallgatva, akkor hallgassam meg. Ha pedig úgy érzem, hogy valami már túlmegy egy határon, akkor mondjam ki. És őszintén szólva ez most nem könnyű. Mert egy olyan közösségben próbálom valahogy mederben tartani a diskurzust, ahol ugyanaz az ember egyik nap azt mondja, hogy “miért nem kérdezik meg erről a szigeteket?”, másnap pedig azt, hogy “miért nincs valaki, aki végre rendet tesz?”. Egyszer azt követeljük, hogy hallgassanak ránk, máskor meg azt, hogy valaki végre csapjon oda. Demokráciát akarunk, de néha láthatóan addig, amíg mindenki ugyanazt gondolja, mint mi.
És nem akarom elhallgattatni a kritikát. Szerintem szükség van kritikára. Szükség van arra, hogy kérdezzünk, hogy kételkedjünk, hogy ne fogadjunk el automatikusan mindent csak azért, mert azt most történetesen a „mi oldalunk” csinálja. De valahol különbséget kellene tenni aközött, hogy valamit kritikusan vizsgálunk, vagy aközött, hogy minden új információra azonnal ráugrunk, feltételezzük a legrosszabbat, keresünk egy árulót, majd virtuálisan megpróbáljuk felgyújtani alatta az összekészített máglyát.
Mert ha ezt csináljuk, akkor végül pontosan azt a politikai kultúrát visszük tovább, amelyből állítólag elegünk volt.
Én továbbra is azt gondolom, hogy egy TISZA Szigetnek nem az a dolga, hogy kritikátlanul tapsoljon. De az sem, hogy minden egyes döntést bizalmatlanságból kiindulva szétszedjen. Mi alapvetően egy politikai közösség vagyunk. Nem független megfigyelők, akik kívülről pontozzák a TISZA teljesítményét, és nem is egy részvényesi közgyűlés, ahol minden személyi döntésről külön szavazást kell tartani. A TISZA Szigetek azért vannak, mert van egy politikai célunk, amelyért dolgozni akarunk. Közben lehet gondolkodni, lehet vitatkozni, lehet hibát mondani és lehet akár nagyon keményen is kritizálni egymást vagy a sajátjainkat. De szerintem nem ártana néha emlékezni arra sem, hogy miért jöttünk össze.
Én pedig addig, amíg ez a furcsa, nemlétező “szigetvezetői” szerep rám ragad, megpróbálom továbbra is mederben tartani a vitákat. Nem mindig sikerül majd. Valószínűleg néha én is rosszul csinálom. Néha biztosan túl türelmes vagyok, máskor meg túl ingerült. De egy dolgot szeretnék elérni: hogy ne egymást emésszük fel, amikor végre lenne lehetőségünk valami értelmeset építeni.
Mert az “Orbán takarodj” egy nagyon jó mondat volt arra, hogy sok különböző ember energiáját egy irányba fordítsa.
De választást nyerni nem ugyanaz, mint országot működtetni. És közösséget építeni sem ugyanaz, mint közös ellenséget találni. Azt hiszem, most kezdődik az a rész, amit már nekünk is meg kell tanulnunk, sőt, mindkét oldalnak van még mit tanulnia.
A képviselőinknek és a politikusainknak is meg kell tanulniuk, hogyan kell egy olyan közösséggel párbeszédet folytatni, amelynek a tagjai nem egyszerűen választók voltak, hanem sokan személyesen dolgoztak azért, hogy ők most ott ülhessenek, ahol ülnek. Meg kell tanulniuk kommunikálni azt is, amikor valamire nincs idejük, amikor még nincs válasz, amikor valamit nem lehet azonnal megcsinálni, vagy amikor egyszerűen olyan döntést hoznak, amivel a saját támogatóik egy része nem fog egyetérteni. És nekik is el kell fogadniuk, hogy attól, hogy valaki kérdez, kételkedik vagy kritikát fogalmaz meg, még nem feltétlenül ellenség vagy bajkeverő.
Meg kell tanulnunk, hogyan kell kritikát megfogalmazni anélkül, hogy abból azonnal követelés legyen. Hogyan lehet azt mondani, hogy “ezzel nem értek egyet”, anélkül, hogy a mondat automatikusan úgy folytatódna: “ezért biztosan elárultatok minket”. Hogyan lehet kérdezni úgy, hogy közben elfogadjuk: lehet olyan információ, amit még nem ismerünk. Hogyan lehet vitatkozni úgy, hogy közben nem feltételezzük automatikusan a másikról a legrosszabbat. És talán azt is meg kell tanulnunk, hogy a demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenben nekünk lesz igazunk, és hogy minden olyan döntéshez, amellyel nem értünk egyet, személyesen nekünk is hozzá kell járulnunk.
Nálatok milyen a hangulat?