Görgey Pál tényleg már tegnap meg volt rendülve, mikor a visszaküldött hajdú meghozta a hírt, hogy a lőcsei bíró meghalt. Nagy nyugtalanság fogta el. Azok a titkos hangok szólították, melyek ilyenkor a falakból is kihasadnak. Este a félhomályban a Kramler bíró alakja látszott kilépni a szobaszögletekből. Éjjel, mikor a szemét behunyta, legott jött a bíró és leült az ágya szélére. Felkelt, felöltözött inkább, minden szobában meggyújtotta a gyertyákat s úgy járkált fel s alá egész éjfélig, elgondolván az eset következményeit. Majd leült az íróasztalhoz s leveleket írt; egyet Dessewffy Károly referendáriusnak Bécsbe, másikat necpáli Justh Mihálynak Budára, melyekben vázolta a közte és a lőcsei bíró közt támadt egyenetlenséget s annak ilyen szerencsétlen kimenetelét, kérvén az illető urakat atyafiságos szeretettel, hogy az egyik az udvarnál, a másik a nádorispánnál adogassa be az esetet olyan formában, hogy az valami főbenjáró causa criminálisnak ne tekintessék. »Hiszen, ha az a kis árva lányom nem volna, nem sokba tekinteném a halálomat sem – végzé -, de így kénytelen vagyok instanciázni kegyelmeteknél. Elég baj nekem, hogy az istennél nem bírom elvégezni ezt a tettemet, ne nehezítsék meg gonddal teli fejemet az világi hatalmak, őfelsége és a méltóságos nádorispán, amilyen idők járnak, bizony még hasznomat is vehetik. N. B. Kramler bíró nem volt nemesember.«
[…]
Egy-kettőre megvolt az ebéd. Csak ketten ültek az asztalnál. A patvaristáknak ma külön tálalnak a nagy ebédlőben. Az alispán jóval vidámabb lett, szemben ülvén öccsével, gondűző tokaji mellett. Mindenről beszélt, csak az »esetről« nem, mintha elfelejtette volna. Emlegette, hogy Osgyánba készül húsvétkor, a Rózát meglátogatni. De milyen nagy már. És milyen kedves leveleket ír. »Majd felolvasok neked egyet délután.« Akkor aztán elhallgatott, mintha a lelke e levelek tartalmában éldelegne, mire lassankint elborult a homloka s váratlanul így szólt Gyurihoz:
– És te mit tanácsolsz nekem ebben a dologban?
– Én? Melyik dologban?
– Ebben az emberölési slamasztikában.
Gyuri elmosolyodott.
– Oh, istenem! Én tanácsoljak a vármegye legokosabb emberének?
– A maga ügyében, édes öcsém, mindenki szamár, tehát mégis…
– De én a mások ügyében is szamár vagyok, Pali bácsi.
– Mindegy. Mégis mondd meg, mit tennél az én helyemben?
– Megmondjam?
– Kérlek.
– Hát én mindenekelőtt lemondanék az alispánságról.
Az alispán nyugtalanul mozdult meg.
– Látom, igazad van. Tudniillik abban, hogy szamár vagy. Miféle bohóság lenne akkor vetni le a legerősebb páncélt magadról, mikor a legtöbb golyóbis zuhog a melledre.
Görgey Gyuri elvörösödött. Bántotta, hogy a nagybácsi úgy lehurrogta.
– No, hát én úgy fogtam fel – védte magát -, hogy az alispáni tisztség nem éppen páncél, hanem gyönyörű köntös, mely nem egészen az illetőé, aki viseli, egy kicsit azoké is, akik három évi tartamra a testére húzták, hogy benne ékeskedjék. S ha mármost az a kilátás van, hogy a testemnek irányzott golyóbisok azt a szép köntöst is ki találják lyukasztani, ami nem az enyém, hát egyszerűen levetem.
Görgey Pál kezéből kiesett a villa. Ez az okoskodás homlokon ütötte. A hirtelen benyomások embere volt. Odanyújtotta a kezét öccsének.
– Úr vagy. Úri módon gondolkozol. Meggyőztél, kölyök. Lemondok az alispánságról.S ezzel be sem várván az ebéd végét, csak az idegeinek engedelmeskedve, nyomban a patvaristák ebédlőjébe sietett, ahol vagy hat léhűtő úrfi vendégeskedett, nagy zajjal, disputával. Egy öreg írnok, Morton Muki ült az asztal végén, az töltögetett mindenkinek. Az alispán csak ritkán kívánta meg ezt az eleven társaságot. Többnyire egyedül ebédelt.
(Mikszáth Kálmán: A fekete város [http://mek.niif.hu/00900/00910/html/03.htm#8])